A modern bolgár állam első előzménye a már említett, 1870-ben, az oszmán szultán rendelétével létrehozott önálló bolgár ortodox egyház, a Bolgár Exarchátus volt. Bár ez csupán egy vallási területi egység volt, nemzeti jelentősége az volt, hogy határai gyakorlatilag etnikai alapon kerültek megállapításra, azaz az Oszmán Birodalom mindazon területeit felölelte, ahol a bolgár etnikum alkotott többséget. Területe a mai Bulgárián kívül magában foglalta Macedóniát, Albánia keleti határvidékét, Görögország teljes északkeleti területét, a mai román Dobrudzsa egészét, Nis várost és környékét (Szerbia), valamint a mai európai Törökörszág északnyugati részét.

Az orosz győzelemmel végződő 1876-1878-as orosz-török háború végülis visszaállította Bulgáriát, mint államot. Az 1878. március 3-án San Stefanóban (mai neve: Yeşilköy) aláírt békeszerződés a Bolgár Exarchátus területét vette alapul, azonban Oroszország két szövetségesét is ebből a területből akarta megjutalmazni, így Nis város és környéke Szerbiához lett csatolva, Dobrudzsa (kivéve annak déli sávját) pedig Romániához. Mind a mai napig a szansztefanói bolgár határok képezik a bolgár nacionalizmus alapját, ez a nagy viszonyítási alap. Az 1878-as békeszerződés fontos eredménye természetesen Bulgária független államkénti elismerése is volt.

Bulgária és a környező államok a San Stefanóban aláírt békeszerződés szerint

(A.-M. = Ausztria-Magyarország, M.= Montenegró, O. = Oroszország)

A nagyhatalmak azonban nem ismerték el a békeszerződést, ezért még ugyanebben az évben, júliusban felülvizsgálatára került sor, Berlinben. A berlini megállapodás értelmében Bulgária független állam helyett de facto függetlenné, azonban de iure az oszmán szultán vazallus államává vált, területe pedig a mai Észak-Bulgáriára és Szófia környékére korlátozódott. A mai macedón és északkelet-görög területek vissza lettek csatolva az Oszmán Birodalomhoz annak szerves részeiként. A mai Dél-Bulgária Kelet-Rumélia autonóm tartomány néven (fővárosa: Plovdiv) úgyszintén vissza lett csatolva az Oszmán Birodalomhoz.

Így tehát sikerült azonnal megadni Bulgáriának nemzeti programját: ez a berlini megállapodás által elvett területek visszaszerzése lett.

1885-ben kihasználva a nemzetközileg kedvező helyzetet, a bolgár kormány támogatásával felkelés tört ki Kelet-Ruméliában, mely kimondta a terület csatlakozását Bulgáriához. Alig egy év kellett, hogy a kész tényt elismerje a nemzetközi közösség is. (Hasonló módon került sor az oszmán szultánhoz fűződő vazallusi kötelék felmondására és a teljes függetlenség kinyilvánítására: ez 1908-ban történt meg, kihasználva a boszniai helyzet okozta zűrzavart.)

A fő cél ezek után a bolgár többségű oszmán területek megszerzése lett. A helyi lakosság 1903-as sikertelen felkelése után, csak a háború maradt mint alternatíva. Bulgária szövetségi megállapodást kötött Szerbiával, Görögországgal és Montenegróval, a cél az Oszmán Birodalom teljes európai területének megszerzése volt.

Ezt a célt a szövetségesek 1913 februárjában el is érték, Isztanbul közvetlen környékén kívül a teljes európai oszmán terület a szövetséges balkáni államok kezébe került. Mivel az oszmán területek felosztása a szövetséges államok között nem volt előre eldöntve, hamarosan megjelentek a belső viszályok. Görögország és Szerbia különmegállapodást kötöttek Macedónia megosztásáról, mire válaszként Bulgária megtámadta két volt szövetségesét. A görög-szerb ellentámadás azonban sikeresebbnek bizonyolult, ráadásul időközben Románia is csatlakozott hozzájuk, így Bulgária hamarosan kapitulálni volt kénytelen.

A háborút lezáró bukaresti békében Bulgária csak Macedónia legkisebb, pirini részét kapta meg, a terület zömét Görögország és Szerbia egymás közt szétosztotta. A volt oszmán európai Fehér(Égei)-tengeri partvidékből is csak annak keleti részét kapta Bulgária, ráadásul pedig Dobrudzsa addig Bulgáriához tartozó déli részét is megkapta Románia.

Mindez automatikusan a központi hatalmakhoz sodorta Bulgáriát az I. világháborúban, melyet Bulgária ismét a vesztes oldalon fejezett be, ezúttal elvesztve immár a teljes Égei-tengeri partvidéket Görögország javára, valamint több kisebb területet a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság javára.

A II. világháborúba Bulgária 1941-ben lépett be, a görög és a jugoszláv frontokon vett részt ténylegesen katonai cselekményekben. Az ex-bolgár jugoszláviai és görögországi területeket Bulgária katonai erővel csatolta vissza, Dél-Dobrudzsát pedig közös bolgár-román megállapodás értelmében.

Két érdekes sajátossága volt Bulgária második világháborús szereplésének:

1. Bulgária bizonyult az egyetlen Hitler-szövetséges államnak, mely világháborús revíziós területének egy részét sikeresen megtarthatta a háború után is. Ez Dél-Dobrudzsa, melyet Bulgária megtartott mind a mai napig.
2. Bulgária bizonyult az egyetlen Hitler-szövetséges államnak, mely egyetlen saját zsidó állampolgárát sem adta ki a német szövetségesnek. Hozzá kell tenni, hogy Bulgária kiadta az „idegen” - görög és jugoszláv - zsidókat, akik a Bulgária által visszacsatolt területen éltek (összesen kb. 18 ezer ember), a védelem csak a bolgár állampolgárságú zsidókra vonatkozott, ők viszont teljes létszámban megmenekültek a holokauszttól.

Miután nyilvánvalóvá vált 1944-ben, hogy Németország elvesztette a háborút, Bulgária megpróbált átállni a szövetségesek oldalára. Bár ez sikeresen megtörtént, Bulgária így sem menekült meg sem a szovjet megszállástól, sem a kommunista hatalomátvételtől, mely még 1944 szeptemberében megtörtént.

Magyarországtól eltérően Bulgáriában de facto nem volt a háború után koalíciós időszak, gyakorlatilag azonnal a kommunista párt vette kezébe a hatalmat, mely azt 2-3 éven belül totális diktatúrává alakította át. A kommunizmus bulgáriai bevezetése is példátlan erőszakkal párosult. A bosszúéhes Georgi Dimitrov, Sztálin legszűkebb körének tagja, hihetetlen erőszakkal vezette le a hatalomátvételt. Korai halála után, rövid átmeneti időszakot követően, Dimitrov sógora, Valko Cservenkov veszi át a hatalmat. Sztálin halála után, 1954-ben egy addig másodrendű pártvezető, Todor Zsivkov lesz a párt első titkára, 2 évig Cservenkovval együtt vezeti az országot, majd Cservenkov lemondatása után a kollektív vezetőség vezető tagjaként egészen 1989 novemberéig, így Zsivkov a második leghosszabb ideig uralkodó európai kommunista vezető (csak Enver Hoxha előzi meg).

Zsivkov kommunizmusának fő sajátossága a Szovjetúnióhoz való példátlan hűség, mely olyan méreteket öltött, hogy 1968-ban hivatalosan kérte, hogy a Szovjetúnió vegye fel 16. tagköztársaságnak Bulgáriát – a szovjet pártvezetés Brezsnyevvel az élen döbbenten utasította el a bolgár kérést.

Ezen kívül külsőségekben is megnyilvánult mindez: az orosz nyelv kötelező tantárgy volt magas óraszámban az oktatás minden szintjén, az állami ünnepeken mindig ki volt téve a szovjet zászló is a bolgár zászló mellé (tehát nem a sima vörös zászló volt kitéve, mint ahogy ez a kommunista Magyarországon volt divatban, hanem egyenesen a szovjet zászló!), a hét egy napján a bolgár tévé nem sugárzott adást, hanem a szovjet egyes csatorna műsorát adták, a bolgár városok tele voltak orosz könyvesboltokkal, s Szófia volt az egyetlen kelet-európai főváros, ahol Brezsnyevnek halála után szobrot emeltek.

Az orosz kultúra hatásával kapcsolatban viszont meg kell jegyezni egy fontos dolgot Bulgáriáról. A modern Bulgária 1878-as megszületése óta a bolgár szellemi életben két fő „szekértábor” vitázott egymással: az oroszbarátok és az oroszellenesek. A jobboldal és a konzervatívok voltak elsősorban az oroszbarát oldalon, míg a liberálisok, szocialisták, kommunisták az oroszellenes oldalon álltak. A Bolgár Kommunista Párt alapítója volt az egyik vezető egyéniség az oroszellenes szekértáborban. Tehát a hagyományos bolgár szellemi életben az oroszbarátság és az antikommunizmus testvérek voltak. Ezt jelképes kapcsolatok is megerősítették: a Bulgária török alóli felszabadulását elhozó orosz-török háború idején Oroszország vezetője II. Sándor cár volt, ugyanaz, akit néhány évvel később meggyilkolt a Népakarat nevű orosz terrorista csoport, melynek egyik tagja Alekszandr Uljanov, a később Lenin néven hirhedtté váló politikus bátyja volt. (Alekszandr Uljanovot később terrorista tevékenységéért halálra ítélték és felakasztották.) A oroszországi 1917-es kommunista államcsíny után is megnyilvánult mindez: nagyon sok antikommunista meggyőződésű orosz Bulgáriában kapott politikai menedéket. Így tehát Bulgáriában – ellentétben a többi kelet-európai országgal – az „oroszpártiság” és a „kommunistapártiság” elvált egymástól.

Természetesen a Szovjetúnió megalakulása után a bolgár kommunisták igyekeztek alkalmazkodni az új helyzethez és gyorsan megfeledkezni oroszellenes gyökereikről. A kommunista hatalomátvétel után ez méginkább jelentkezett: a hatalom ügyesen használta ki a lakosság egy részének oroszbarát hozzáállását, s bár továbbra is sokan voltak a „szovjetellenes és oroszbarát” állásponton, mindez valóban hatott.

A sors fintora ezek után az 1985 utáni eseménysorozat. A Gorbacsov-féle reformkommunista korlátozott sajtószabadság, majd pedig a szinte teljes és valódi sajtószabadság megdöbbenést keltett Bulgária vezetésében. Az addig szürke és dögunalmas szovjet tévéműsorok, újságok, könyvek, filmek, folyóiratok hirtelen érdekessé váltak, s az előző évtizedek politikája miatt mindez akadálytalan ömlött Bulgáriába. A két nyelv közelsége miatt eleve megérti alapszinten az átlagbolgár az orosz nyelvet, de az iskolai orosz nyelvtanítás nagy óraszámban és az orosz nyelv hatalmi propagálása miatt az átlagbolgár kifejezetten jól értette az orosz nyelvet, így semmi akadályt nem okozott az orosz nyelvű kultúra megértése. Ez volt az, amire a bolgár pártvezetés sosem gondolt volna: az ideológiai lazítás és a rendszerellenes kritika fő forrása nem az „imperialista” Szabad Európa Rádió, BBC és Deutsche Welle bolgár adásai, hanem a „baráti Szovjetúnió” hivatalosan kiadott kultúrtermékei lettek. Az első bolgár ellenzéki szervezet neve "A Glasznoszty és Peresztrojka Támogatóinak Klubja" lett...

Ellenzék nagyon nem volt a kommunista Bulgáriában. A kezdeti években mérhetetlen erőszakkal írtottak bármilyen rendszerkritikusságot, még a 70-es évek elején is működtek koncentrációs táborok az országban. Az új diszidens próbálkozásokat pedig azonnal, gyökerében irtották ki. A nyolcvanas évek végének kisszámú ellenzéke is leginkább amolyan értelmiségi vitaklubok voltak.

A párton belüli ellenzék pedig elsősorban nem a reformkommunista volt, hanem a „baloldali kommunisták”. Részben sztálinisták, akik szerint a posztsztálini szovjet tábor rátért a burzsoá kapitalizmus útjára, részben pedig Mao és Che Guevara hívei, akik szerint „új forradalom” kell a burzsoáziává változott pártnomenklatúra ellen. Ilyen csoportok minden kelet-európai országban léteztek, de Bulgáriában ténylegesen is erősek voltak, sőt Bulgáriában meg is próbálkoztak a hatalom átvételével. 1965-ben egy volt bolgár partizánvezér, több tábornok és tiszt, valamint szimpatizánsok összeesküvést készítenek elő, melynek célja „a kapitalista Bulgária visszatérítése a szocializmus útjára”. Szerencsére a csoportot időben leleplezik egy „áruló” segítségével, s mindenkit hosszú börtönbüntetésre ítélnek, a vezetőknek pedig „baráti alapon” megsúgják, hogy családjuk érdekében jobban teszik, ha öngyilkosok lesznek cellájukban.

Zsivkov Bulgáriájának jellemzője emellett a mozdulatlanság, a reformok teljes hiánya is volt. Sosem próbálkoztak reformokkal, a hatalom pedig sosem lazult meg. Nem volt ideológia lagymatagság. A nyolcvanas évek végén is ugyanaz volt a hatalom ideológiája és módszertanja, mint a hatvanas évek elején (hozzáteszem: én személyesen a hatvanas évek végén születtem, dehát ismerősök, rokonok elbeszélése, olvasottak alapján mondom ezt).

Szinte hihetetlen: a Berlin fal leomlása napján, 1989. november 9-én Bulgáriában MÉG a hagyományos kommunista uralom működött. Todor Zsivkov a következő nap, november 10-én délután lett megbuktatva, gyakorlatilag palotaforradalommal. Gorbacsov néhány bolgár híve a legfelsőbb vezetésben összeesküdött, a délutáni párttanácskozás utolsó napirendi pontjaként felolvasták, hogy a vezetőség elfogadja érdemei elismerése mellett Zsivkov elvtárs lemondási kérelmét, a tévé pedig megörökítette Zsivkov döbbent arckifejezését, mert ő is akkor értesült először, hogy lemondási kérelmet nyújtott be. Aztán pedig megsúgták Zsivkovnak, hogy a szófiai laktanyák az összeesküvésben részt vevő honvédelmi miniszterhez hű tisztek vezetése alatt várnak, hogy nem kell-e kijönni a laktanyákból az utcákra. Nem kellett, mert Zsivkov alapvetően ravasz és intelligens ember volt, s gyorsan belátta, hogy 35 év után most az egyszer ő vesztett.

Az új vezetés nem rendelkezett semmilyen koherens tervvel, alapvetően valamilyen reformokat akartak, hozzátéve, hogy azért nem akarnak „olyan messze” elmenni, mint Gorbacsov, de azt sem tudták, hogy hová akarnak eljutni. Az események nagyon hamar túlléptek az új vezetésen. Két ék közé szorultak. Egy részről a nép számára Zsivkov bukása az utolsó csepp volt a pohárban, vagy inkább úgy mondanám, a dominóeffektus első eleme, mely jelt adott az egész rendszer, mint olyan elutasítására: ha egyszer szabadon lehet már Zsivkov ellen beszélni, akkor miért ne lehetne bármit kritizálni? Biztosan nem olvasták Machiavellit, aki pedig már a XVI. század elején megírta, hogy az elnyomó hatalom akkor van a legnagyobb veszélyben, amikor eldönti, hogy most akkor reformokat fog csinálni. Így is lett: egymás után jelentek meg nyilvánosan a legkülönbözőbb vélemények, elgondolások. Így nem lehetett fenntartania a korlátozott demokráciát, amit az új vezetés szeretett volna. Más részről a pártvezetés jelentős része, s különösön az állambiztonsági szervek vezetősége, de a második és harmadik vonalbeli párt-nomenklatúra sem akart már kommunizmust, ők már inkább egy olyan kapitalizmust szerettek volna, ahol ők személyesen részei lehetnek az új gazdasági elitnek.

Így tehát Bulgáriában sosem volt reformkommunizmus, mert az addig sziklaszilárd rendszer hihetetlen sebességgel omlott le. Mladenov államfő (a Zsivkov elleni puccs egyik fő alakja) 8 hónapot sem tudott eltölteni államfői posztján, 1990 júliusában lemondatták. A Zsivkov elleni puccs második fő alakjának, Lukanov későbbi miniszterelnöknek a sorsa tragikusabb: 1996-ban háza előtt egy bérgyilkos lelövi.

Ez a bolgár átmenet egyik sajátossága: a dolgok nagyon gyorsan történtek, ez különösen a gazdasági téren igaz, de erről majd külön és később, mert túl nagy téma, hogy ebben a cikkben részként szerepeljen.

1989. november 10. - Zsivkov (jobb szélen) megtudja, hogy lemondott... a mikrofonnál Petar Mladenov, akkori külügyminiszter, későbbi államfő

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.