Tehát ott tartottunk, hogy az időközben nyelvileg egyre inkább elszlávosodó Bulgária felvette államvallásként a kereszténységet 864-ben, 919-ben pedig függetlenné vált a bolgár egyház, s ezt a függetlenséget Bizánc is elismerte 927-ben.

Ezzel egy időben vált regionális hatalommá Bulgária, legnagyobb kiterjedése idején majdnem az egész Balkán-félsziget bolgár uralom alá került. Ennek jeleként I. Szimeon bolgár fejedelem (uralkodott 893-927 között) volt az első bolgár uralkodó, aki felvette a császár (bolgárul: cár) címet (ezt magyarul hagyományosan királynak szokás fordítani, de ez nem fejezi ki pontosan a lényeget), ezzel gyakorlatilag magát a bizánci császárral egyenrangúvá emelve.

Bulgária a pillanatnyi erőviszonyoknak megfelelően hol Bizánc szövetsége, hol ellensége volt. A bizánci politika természetesen nem tűrhette ezt a helyzetet, s Bulgáriával folytatott politikájának fő célja mindvégig a régi statusquo visszállítása volt: azaz Bulgária önálló államként való megsemmisítése vagy legalábbis valamilyen formában Bizánc alá való vetése. Ugyennek a tükörképe bolgár oldalon is megjelent: a bolgár uralkodók azon vágyában, hogy átvegyék a bizánci császár szerepét, így pl. I. Szimeon egy időben magát „bolgárok és bizánciak cárjának” neveztette.

Mindkét fél mindent elkövetett saját céljai érdekében, szövetségeseket keresve egymás ellen. A X. század közepén pl. a kalandozó magyarok bizánci szövetségesekként öt ízben támadtak Bulgáriára. Ennél súlyosabb veszteséget okozott a szintén bizánci szövetséges besenyők támadása, majd pedig a X. század második felében az orosz (Kijevi Rusz) támadás. Bizánc sikeresebbnek bizonyult, aminek következtében 971-ben a bizánciak elfogták magát II. Borisz bolgár cárt is, aki néhány évvel később bizánci fogságban halt meg. Bizánc Bulgária területét magához csatolta, bár ténylegesen csak az ország keleti felében érvényesült a bizánci hatalom.

Az ország nyugati felében a bolgárok sikeresen ellenálltak még évtizedekig Bizáncnak, így az ország teljes területe csak a fölényes bizánci győzelemmel végződő kljucsi csata (a mai bolgár-macedón-görög hármashatár közelében található) után lett betagozva a Bizánci Birodalomba, 1018-ban.

1018-tól 1185-ig nem létezett Bulgária. 1185-ben a szerb és magyar támadások miatt meggyengült Bizánc helyzetét kihasználta két bolgár nemes, Péter és Aszen, akik sikeres felkelést szítottak a bizánci uralom ellen, melyt követően kinyilvánították Bulgária visszaállítását. Ezt hívja a bolgár történelemírás második bolgár királyságnak.

A XIII. századtól már nem a meggyengült Bizánc, hanem az oszmán-törökök veszélyeztették Bulgária függetlenségét. Bizánchoz hasonlóan Bulgária sem volt képes magát megvédeni, sőt az oszmán-törökök dolgát még meg is könnyítette, hogy Bulgária a XIV. században három független bolgár államra esett: az egyik az ország központjában lévő Veliko Tarnovo központtal, a másik a Duna-parti Vidin (akkori magyar nevén: Bödöny) központtal, a harmadik pedig a jelenlegi Fekete-tengerparti üdülőváros, Kavarna központtal.

Az oszmán-törökök egymás után hódították meg Bulgária részeit, utolsóként a vidini bolgár állam esett el 1396-ban, illetve újabb kutatások szerint részben 1422-ig még fennállt a vidini állam.

Ezután Bulgária be lett tagozva az Oszmán Birodalomba. Magyarországgal ellentétben – mely az oszmán hódítás idején mindigis határterület maradt -, Bulgária távol volt az oszmán határvidékektől, így a Birodalom szerves része lett a Rumélia nevű oszmán tartomány részeként, ennek minden következményével: betelepítés, iszlámosítás (többnyire önkéntes alapon, de részben erőszakkal is), az addigi berendezkedés helyett az oszmán rend teljeskörű bevezetése.

Az oszmán politikának megfelelően a hatalom a legalsó szinteken nem szólt bele a nem-iszlám vallásúak életébe: községi szinten megmaradt a bolgár „önkormányzat”, iszlám vallású feleket nem érintő kisebb ügyekben még a hagyományos községi szervek bíráskodási jogát is elismerték, szintén nem akadályoztak különösebben a bolgár templomok oktatási tevékenységét.

Természetesen ez nem jelentette, hogy a bolgárok egyenjogú alattvalói lettek volna az oszmán szultánnak, hiszen az Oszmán Birodalom vallási hovatartozás alapján kategorizálta az alattvalókat, s minden nem-iszlám vallású személy jogilag másodrendű alattvalónak számított, akire szigorú korlátozó szabályok és negatív diszkrimáció volt érvényben az élet számos területén. Sok példát lehetne hozni a negatív diszkriminációra: talán a legszörnyűbb a „véradó” volt, mely azt jelentette, hogy bizonyos időszakonként minden nem-iszlám család köteles volt egy egészséges fiúgyermeket adóként átadni a janicsárok testületének.

Érdekes módon viszont a gazdaság terén éppen az iszlám vallásúak voltak diszkriminálva, mert a szigorú iszlám szabályok (pl. a kamat tilalma) nem vonatkoztak a nem-iszlám vallásúakra, valamint pedig az oszmán állameszme eleve alantasnak tekintette a gazdasági tevékenységet, így az a furcsa helyzet alakult ki az Oszmán Birodalomban, hogy a gazdasági elitet, pl. a leggazdagabb kereskedők rétegét a jogilag egyébként másodrendű alattvalók alkották: elsősorban görögök, örmények és zsidók, de egyes bolgárok is sikeresen bekerültek.

Az Oszmán Birodalom másik sajátossága a nemzeti/etnikai alapon való megkülönböztetés hiánya volt. Az oszmán állam kizárólag vallási alapon kategorizálta az alattvalóit. Az „igazhitű” muszlimokon kívül a „gyaúrok” (hitetlenek) vallásuk szerint voltak beosztva osztályokba, törökül milletekbe, melyek még egyfajta korlátozott belső autonómiával is rendelkeztek. Volt pl. zsidó millet az isztanbuli főrabbi vezetése alatt. Volt örmény millet az ókeleti örmény egyház hívei számára. Volt külön millet a nesztoriánusoknak, s külön a szír jakobitáknak.

A legnagyobb „gyaúr” millet az ortodox keresztény volt, a konstantinápolyi (isztanbuli) pátriárka vezetése alatt. E sajátosság miatt az a helyzet alakult ki, hogy a bolgár nyelvet és kultúrát nem a török nyelv és kultúra veszélyeztette, hanem a görög, ugyanis a bolgár templomok a millet-rendszer miatt a görög nyelvű konstantinápolyi pátriárka és annak szintén elsősorban görög nyelvű főpapjai alá voltak rendelve, akik természetesen görögül képzelték el az egyházi életet és az azzal kapcsolatos tevékenységeket.

A XIX. századi nacionalista mozgalom a bolgárokat sem hagyta hidegen. Egyre erősebb lett a vágy az ország 4 évszázada elvesztett függetlenségének visszállítására. Ez először egyházi vonalon indult, s sikerrel végződött 1870-ben, amikor az oszmán szultán – megbontva az addigi vallási alapon való megosztást – önálló milletet hozott létre az ortodox bolgárok számára Bolgár Exarchátus néven, ezzel a bolgár egyházat kivéve a konstantinápolyi pátriárka főhatósága alól. Jellemző a konstantinápolyi egyház reakciója: kiátkozta a bolgár egyházat, s ez az átok csak a II. világháború után került visszavonásra!

A bolgár függetlenségi mozgalom politikai harcai viszont nem hoztak sikert, az 1876-os bolgár felkelést a hatalom vérbe folytotta. Bulgária országként való visszaállítása külső tényezőknek lett köszönhető, mindenekelőtt az 1876-1878-as orosz-török háborúnak, mely orosz győzelemmel végződött.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.